"Legyen meg a Te akaratod"

“Sok minden forgott bennem. Máris feladjam az önállóságomat? Ilyen fiatalon nem akartam még férjhez menni. Amikor értésére adtam, hogy bár nagyra becsülöm, nőként nem érzek vonzalmat felé, ő elmosolyodott, és így válaszolt:
– Ez nem probléma. Az a kérdés, mit akar Isten. Ha Ő akar egy házasságot létrehozni, akkor a kellő időben a kölcsönös vonzalmat, szeretetet is megadja.
Ebben egyetértettünk, magam is így gondoltam. Egyrészt jólesett hallanom a hitnek ezt a bizonyosságát, másrészt bosszantott is egy kicsit. Irritálta az egómat hogy ennyire biztos a dolgában.
Azt mondta, most nem részletezi, hogyan győzte meg őt Isten, nem akar befolyásolni. Kérdezzem meg én is az Úr akaratát, ő pedig vár a válaszomra.
– De lehet, hogy három évig is várni kell rá!
– Akkor három évig várok.”

(Részlet a könyvből)

Nem várakoztatta meg ennyire kérőjét: három nap múlva igent mondott. Környezete értetlenül fogadta döntését, mert többen is udvaroltak neki, jónak ígérkező partikat utasított vissza.

Házasságát a nincstelen, árva fiúval szinte senki sem támogatta. Barátai és távolabbi jóakarói megpróbálták lebeszélni. Az ateista társadalom osztályidegen ellenségként, jobb esetben bolondként tekintett rájuk. A „békepapok” rossz szemmel nézték, hogy a vasárnapi istentiszteletek mellett felekezeteken átívelő házi imaközösségekbe is eljárnak hétköznap, ezért a gyülekezetből kizárták őket, és országos tilalmat rendeltek el: az egyház lelkészeinek tilos volt összeadni őket. Később, a kommunista rendszer enyhülése idején, az egyház visszavonta kizárásukat.

Édesanyánk emlékiratait 2005-ben adtuk ki először. A könyvet hosszú évek során érkező, kitartó felkérések előzték meg, mire rászánta magát az írásra. Alábecsültük az igényt, a könyv hamar elfogyott. A most megjelenő emlékirat terjedelme az első kiadásnak több mint kétszerese. A szöveg naplószerű feljegyzésekkel, helyenként pedig a családtagok kiegészítő megjegyzéseivel, reflexióival bővült.