Algot, Anna Stina és az áldott pálinka

Jonas Jonasson, a kortárs svéd irodalom nagy szatirikusa új regényében tovább építi fonákuniverzumát. Ezúttal egy nincstelen zsellér, egy élelmes nyomdászmester, egy talpraesett lány és egy ostoba gróf szerteágazó történetét meséli el. A történetben fontos szerepet játszik a pálinkafőzés és maga a pálinka, amelyből az utóbbi, hol áldás, hol átok.
A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt 20. századi körképe után Jonasson visszafelé lépdel az időben, hogy megmutathassa, az ember a 19. században nem volt sem jobb, sem rosszabb a 20. századinál. Hetedik regényét is ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint az előző hatot: áradó mesélőkedv, maró szatíra, kíméletlen tisztánlátás, fergeteges humor és nem utolsósorban legyűrhetetlen életszeretet.

Részlet
A disznótenyésztő gazda kezdte unni a haszontalan álldogálást. Fontosabb dolga is van ennél. Például a vacsorázás. Ráadásul úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. Mi ez az istentelen bűz? Ha a disznók megérzik, belebetegednek.
Algot megmagyarázta. A nemes hölgy szagosítót használ, amit parfümnek hívnak, és egy nőnek sohasem szabad olyat mondani, hogy büdös. Még olyan nyelven sem, amit nem ért.
Isten ments! Nem akar ő semmi rosszat. A disznótenyésztő gazda a grófnéra nézett, és bocsánatot kért.
- Nincs semmi bajom asszonyságod szagával, csak én meg a disznóim nem vagyunk hozzászokva. Nyugodtan sétálgasson a földünkön, amikor csak kedve tartja, csak a disznóim miatt arra kérem, minél távolabb az ólaktól. De ha nem haragszik meg érte, nekem most már mennem kell, mert vár otthon a véres hurka. Minden jót kívánok. Agyő.
És távozott.
Fia bocsánatkérő mosollyal nézett a grófnéra, és ment az apja után.
Antoinette Bielkegren magára maradt. Sejtelme sem volt róla, hogy felfogták-e, mit akar. Talán a fiú? Ő maga abból sem értett egy mukkot sem, amit az imént az apa mondott neki. Az utolsó szó kivételével, ami pontosan úgy hangzott, mint az adieu.