A nagy csoda

"Az életnek úgy kellene véget érnie, ahogy elkezdődött, egy öleléssel."

Elba eleinte együtt él édesanyjával egy olyan helyen, amelyet a kislány félvilágnak hív, de valójában egy Nápoly melletti elmegyógyintézet. Miután az anyja egyik napról a másikra eltűnik, egy fiatal pszichiáter, Fausto Meraviglia elhatározza, hogy kimenti őt onnan.
Az orvos befogadja az otthonába Elbát, saját gyermekeként bánik vele. A lánynak köszönhetően a férfi, aki soha nem volt jó szülő, megtanulja, mekkora terhet, ugyanakkor erőt jelent apának lenni, és hogy nem csak rajtunk múlik, szeretnek-e minket mások.
Viola Ardone a világsikerű Gyerekvonat – amelyből a Netflix készített azonos címmel filmet – és az Oliva Denaro című regénye után A nagy csodával zárja a huszadik század délolasz történelméről szóló trilógiáját.

Részlet
Az év első napját mindig a kórházban töltöttem, a sajátjaimmal, a vesztesek száműzött népével, azokkal, akik meghagyták másoknak a józan észt, és nekik csak az esztelenség jutott. Elvirát és a gyerekeket is magammal vittem az elmegyógyintézetbe újév napján, azt akartam, hogy megtanulják, nemcsak az a színes élet létezik, amit a tengerre néző, nagy, posillipói lakásunkban élünk, van egy fekete-fehér világ is, amely meghúzódik a kórház rácsai mögött. Azt akartam, hogy egyformán legyen szemük a csodára és a borzalomra. Talán rosszul tettem, de vannak ennél nagyobb bűnök is: a megtagadott szeretet, a ki nem mondott szavak, az elmulasztott segítség, a visszavont kéz. Ha hibáztam, mindig inkább a túl sokra hajlottam, nem a túl kevésre.

Gyakran merült fel bennem a gondolat, hogy Elvira csak bosszantásból jött hozzám feleségül. Nem engem akart bosszantani, hanem az apját, az építési vállalkozót: csalódást okozott neki azzal, hogy engem választott. Az apósom úgy hívott: a bolondok orvosa, mintha Scarpetta egyik bohózatából léptem volna ki. Hogy vannak a bolondjaid, ugratott, kezded elveszteni az eszed miattuk? El se tudta képzelni, hogy akkor éreztem magam a legszabadabbnak, amikor az osztályon voltam.
Harcoltam a tébolydák bezárásáért, de nem voltam hős, szent pedig még annyira sem, Elba, ezt te is tudod. Aldina mindig azt mondta, hogy a hősök egy elnyomó társadalom termékei, emlékszel? A szentek pedig súlyosan narcisztikusak. Én csak azt képzeltem, hogy annál jobbá teszem a dolgokat, mint ahogy kaptam őket, amúgy korlátolt és önző ember vagyok, de néha nagy nekibuzdulásokra vagyok képes. Küzdöttem, kudarcot vallottam, újra megpróbáltam, és néha mintha győztem volna, amúgy a döntetlent is jó eredménynek fogtam fel. Mi nem győzhetünk, mondogatta Basaglia, mert mindig a hatalom győz. Már az is nagy dolog, ha sikerül meggyőznünk valakit.