A kilencedik

Amikor a nagybátyámat, a nagy gourmet-t megkérdezte a nagy szakács, milyen volt a vacsora, elégedetten bólintott: ehető, mondta. Így mondom én is erre a könyvre, milyen? – olvasható. Ez nem óvatos understatement, hanem szerintem egy könyv egyik legfontosabb tulajdonsága: olvasható, vagyis élvezhető.

…Amúgy is könnyen ragadtatom magam e könyv kapcsán a mindig gyanús szuperlatívuszokra: mestermű. A regény nyelve és tárgya hibátlanul találkozott, csöndes ragyogása van a szövegnek. Pontos és drámai korrajz, lélekrajz, emberrajz.

Mit jelent a nincsben lenni, mit jelent a nincs agresszivitásában élni? Mit jelent, amikor minden totális, kint is, bent is, a kiszolgáltatottság, a szorongás, az állam, az apa, minden totális. Mit jelent éhezni? Mit jelent, amikor semminek sem lehet lenni, jónak se? Amikor szeretni sem szabad. De azért mégis szeretünk.

Elegáns és nyomasztó könyv. Bátor könyv, amely ismeri a félelmet. Mint a jó irodalom mindig, rólunk szól, éljünk bárhol is a világon.

Esterházy Péter

„A kórteremben, amely sokkal nagyobb volt, mint a mi otthoni szobánk, főleg azt szerettem, hogy nem kell gondolnom semmire. Eszembe jutott ugyan mindenféle, de az nem gondolás volt, inkább csak összevisszaság és kívánás.

Az például nagyon lekötött, hogy milyen lenne, ha Ésapa az egyik útjáról egyszer nem jönne vissza hozzánk, úgy értve, hogy sohasem. Az szintén foglalkoztatott, hogy míg nekem kerekes kocsin tolják be a teát, illetve a többi ételt, a testvéreim nem biztos, hogy vacsorázhatnak. Néha evés közben láttam őket, sokszor csak utána, mivel nem tudtam magamnak parancsolni. Aztán ezt mindig elfelejtettem, úgy, mintha ők nem is lennének. A kórteremben ez volt a másik jó. Sokszor úgy éreztem, mintha én sem lennék.

Máskor meg azt képzeltem, hogy úgy vagyok, hogy közben mintha egy másvalaki is volnék.”